Természetesen nem a nemlétező vietnámi emlékeim gyötörnek eme karanténos, wc papír halmozó időkben.De! Háború dúl az elmémben, leginkább akkor amikor nem automata üzemmódban működöm. Az utóbbi időben inkább szerettem így túlesni a napjaimon, de a digitális oktatás( ÁMEN...) megkezdésével, a jól felépített rendszer, amiben tengettem életem rögtön felborult. Megfosztottak azoktól a mindennapi problémáktól, amik a figyelmemet és felkészültségemet igényelték. Elmentek a diákok, s a távozásukkal olyan, mintha az élet is elhagyta volna az iskolát. Persze mennek az órák- több időt is igényel a felkészülés- de ez nem az a KALAND,amire befizettem, amikor (f)elvállaltam hivatásom. Hiányoznak a megszokott helyzetek, a megoldandó feladatok, a kapcsolatok, a felelősség, a kollégák...Remélhetőleg 40 év múlva nosztalgiázva tekintek vissza, hogy első munkaévem felét valami világméretű koronajárvány miatt a Zoomon, a Google Classroomon töltöttem.

Az, hogy a hazamenetel milyen nyomot hagy az alakulóban lévő osztályközösségben szintén aggasztó dolog és nehéz nem tudomást venni róla. Mindenesetre a tőlünk telhetőt megtesszük, hogy egyben tartsuk a diákokat, és úgy látom-s ez talán még ijesztőbb számomra-ők is lassan ráébredtek, hogy ez az elmúlt három hét lehet, hogy csak a kezdet.

Mégis fontos,hogy bizakodva nézzek/nézzünk a jövőbe, tehát legközelebb csupa örömteli hírrel és gondolattal fogok visszatérni! :)

Köszönöm, hogy szánsz időt csapongó gondolataimra!

Megosztás a facebookon